Szeretettel meghívunk minden érdeklodot a PTE 60 éves Botanikus Kertjébe a dísznövény-kiállításra és vásárra: szobanövények, orchideák, broméliák, kaktuszok, pozsgás- és rovarevo növények, balkonláda és dézsásnövények (leánderek, bougainvilleák, stb.) trópusi és mediterrán növények és gyümölcsfák, vizinövények, örökzöldek, évelok, cserjék és fák, kerti kellékek és biotermékek nagy választékban. Szaktanácsadást minden kiállító a helyszínen vállal.
Kollégánk, Horváth Ádám a PTE Egyetemi Könyvtár munkatársa, 2012. április 12-én a Pannon Egyetemen (Veszprém) megrendezett Networkshop 2012 konferencián A portálkörnyezet kialakítása a PTE Egyetemi Könyvtárban címmel előadást tartott. A videó itt megtekinthető.
Lepje meg családtagjait, barátait, ismerőseit születésnapjukon, házassági évfordulójukon, nyugdíjba vonulásuk alkalmával vagy egyéb évfordulókon, az adott napon megjelent napilapokból, folyóiratokból összeállított másolattal!
Az egyedi kötéssel készült összeállítás a PTE Egyetemi Könyvtár saját állományában fellelhető folyóiratok digitalizált másolata, melyet 2 oldalasan (az eredetit utánozva) fehér papírra nyomtatunk. Ha az adott napon nem jelent meg napilap, úgy a következő napon megjelent napilapból készítjük el a másolatot.
Az összeállítás választható méretben és oldalszámmal rendelhető. Egyedi igényeit is kielégítjük!
Az igények pontosítása miatt kérjük személyesen vagy telefonon keressen bennünket!
A PTE oktatók publikációira való hivatkozások gyűjtése
Az Egyetemi Könyvtár vállalja a PTE oktatók publikációira való hivatkozások kigyűjtését. A hivatkozási lista elkészítésére átlagosan minimum egy hónapra van szükség.
A jelentkezők számától függően igyekszünk a listákat munkaidőben elvégezni. Amennyiben a listák elkészítésére tömeges igény mutatkozna, munkatársaink ezeket munkaidőn túl, térítés ellenében tudják vállalni.
Egyeztetés céljából kérjük,forduljon munkatársunkhoz, Hamar Zsuzsannához, akivel a részleteket megbeszélheti.
Elérhetőség: hamar[at]lib[dot]pte[dot]hu Telefon: (30) 922-9467
Dicső emlékezetű Erzsébet királynénk gyászos megöletését követőleg az ország kormánya 1898. év október hó 4. napján kelt rendeletével az összes tanintézeteknek meghagyta, hogy Erzsébet napján “hőn szeretett dicsőült királynénknak, a haza jótevő Nemtőjének”, emlékezetét megünnepeljék.
A pozsonyi m. kir. tudományegyetem “Magyarország örökemlékezetű királynéjának” nevét viselvén, nemcsak a kormányrendelet meghagyásának tesz eleget, midőn Erzsébet napja alkalmából ünnepélyes közgyűlést tart, hanem oly kegyeletes kötelességet is teljesít, mely önként következik abból a tényből, hogy Ő császári és apostoli királyi Felsége 1912. évi október 19-én kelt legfelsőbb elhatározása folytán néhai örökemlékezetű királynénkat a pozsonyi egyetemnek nevet adó védő szelleméül kell tekintenünk.
Weboldalunkon az RSS technológiának köszönhetően, kísérleti jelleggel elindítottunk egy automatizált hírtallózást DigitHírek témakörben.
Ezzel a módszerrel tudjuk figyelni a hírportálok hasonló típusú híreit. A különböző weboldalakon megjelenő híreket ezzel a feedeléssel weblapunk adott oldalára tudjuk egybegyűjteni (mint egy állandóan frissülő tartalomjegyzéket). A hír címére klikkelve az adott hírportál oldalára kerülünk és máris olvashatjuk a teljes cikket. Ezzel a technikával kívánságra más témaköröket is könnyűszerrel tallózhatunk. Megtekinthető a forrásra klikkelve!
„Már a hetedik évemben jártam; nem mondom, hogy akkor még szép voltam, de a kor még nem látszott rajtam, s a sok használat sem koptatott el. Pedig hát milyen alapos tanulmány rejlik bennem! A tanár urat sajnos személyesen nem ismertem, de ebből az írásából minden egyes szót ki tudok pótolni ott is, ahol hiányzik.
Egy fiatal tanárjelölt kölcsönzött ki tanulmányozásra. Magam sem gondoltam volna, hogy oly hosszú ideig leszek nála, s ezalatt mily hányattatások várnak rám.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott fekszem egy zsákban sok egyéb holmi társaságában. Volt ott eszcájg, ruhanemű, szappan, borotva, miegymás. Mentünk a háborúba, s így utaztam hónapokig. A gazdámra nem panaszkodhatok: sokat lapozgatott, meg jegyzetelt belőlem, de vigyázott is rám. Aztán egyszer, egy nagy villanás után – kicsit meg is szédültem – a sárban találtam magam egyedül, s hasogatott a gerincem.
Hja, így van ez. Az embert elvitték a kórházba, engem meg otthagytak, sőt még odébb is rúgtak. Nem volt elég, hogy súlyosan megsebesültem, aztán zuhantam egy nagyot, még meg is rugdostak.
Szóval ott hevertem a félig szikkadt sárban sebesülten; esteledett, majd leszállt az éj. Aztán meg is virradt; na, annyira rosszul azért nem voltam, hogy ne legyek öntudatomnál, de mégiscsak megviselt, hogy szétszakadt a gerincem, s egy lyuk tátongott bennem. Abban reménykedtem, hogy a gazdám már kijegyzetelt minden fontosat, s számára nem lesz hiány, ami olvashatatlanná vált. A ’gazdám’! Hát igen. Reménykedtem abban, hogy még viszontlátom.
Napokig feküdtem ott – nem is tudom hány napig; az volt a szerencsém, hogy nem esett több eső. Aztán gyerekek jöttek arra. Hogy mit kerestek ott! Először mérges is lettem rájuk, s kiabáltam volna, hogy azonnal hordjátok el magatokat – de rájöttem, hogy úgysem értenék. Csak fohászkodtam, hogy baleset ne érje őket. Aztán éppen felém jöttek, s egyikük megbotlott bennem. Már éppen rúgott volna odébb, amikor egy másik megállította, s lehajolt értem! Hah! Igyekeztem minden tépázottságom ellenére bizalomgerjesztőnek mutatkozni, csakhogy magával vigyen! Korábban nem nagyon találkoztam gyerekekkel, csak azt tudtam róluk, ami bennem volt írva. Féltem, vajon értékesnek tart-e annyira, hogy megtartson. És nemhiába reménykedtem!
Amikor megérkeztünk új gazdám otthonába, elámultam a könyvek sokaságán. Valami tudósféle volt a házigazda. Először körbeforgatott, lapozgatott, s mikor úgy ítélte, hogy értékes a tartalmam, a kemencepadkára tett átmelegedni, megszáradni. Milyen figyelmes volt! Másnap szépen leporolgatott, megtörölgetett. Sajnos a gerincemen és a szakadáson nem tudott segíteni, de már így is sokkal jobb lett a kedélyem. Szerettem volna elbeszélgetni a többiekkel, de nem állított közéjük. Az íróasztalára fektetett, papírlapok és írószerszámok közé, s még rám is tett egy-két súlyos kötetet. Aztán vagy egy hét múlva magával vitt. Bekocsiztunk valami városba, s ott elvitt egy nagy épületbe.
Ez az! Ez a nekem való hely! Reméltem, hogy itt maradhatok. A könyvtárőr tanácstalanul forgatott – nem az övéké vagyok. El kell juttatni a jogos tulajdonosnak, csak hát ebben a háborús időben ez meglehetősen bizonytalan. Jó, hát hagyjon ott egyelőre, aztán majd lesz valami. Elbúsultam. Betettek valami félreeső szobába, ahol már gyülekeztek hasonló sorsú társaim. Na, azért az volt ám a csuda, amiket azok meséltek! Mindenki sorra került és el kellett mesélnie a maga történetét. Hát ezekből újabb könyvet lehetne írni! Szóval jól éreztem magam. Vajh’ megvannak-e még a bajtársak?
Sok hosszú nap és éjszaka múlt el, hol vidáman, hol szomorúan. Aztán egyszer ládákba zsúfoltak bennünket, s föltettek ismét egy szekérre. Hosszú össze- és bezártság vette kezdetét, sajnos sokszor csúnya veszekedések is voltak a jobb helyekért. Egyszer csak elkezdtünk fogyni: itt-ott kipakoltak néhányunkat, s ők nem is kerültek vissza. Találgattuk, vajon ez az út azt jelenti-e, hogy hazajutunk végre. Aztán megtudtam. Eljött a nap, hogy engem is kiraktak. Nagyon izgatott voltam. S végre! Megpillantottam régi lakhelyemet! Lakói mintha megfogyatkoztak volna: talán többen is úgy jártak, mint én, csak nem voltak olyan szerencsések, hogy hazajuthassanak.
A könyvtár dolgozói örültek, hogy megkerültem, de a sebesülésemmel sajnos nem értek rá foglalkozni. Először még a helyemre sem tettek, így azt sem tudtam, hajdani szomszédaim átvészelték-e ezeket az időket; közeli szomszédaim mind öregebbek voltak nálam – az egyik közvetlen szomszédom például 33 évvel, de a kettővel mellettem álló 57-tel, szóval ő már akkor is könyvapó volt, mikor én idekerültem. Csak beállítottak tehát egy polcra, más várakozók közé. Hosszú hónapok teltek el, mire egyáltalán valaki foglalkozott velünk. Most is történteink mesélgetésével ütöttük el az időt. Aztán végre elérkezett az ideje, s a helyemre kerültem, régi szomszédaim közé; örültünk egymásnak, s főleg nekem volt sok mesélnivalóm. Úgy gondoltam, most majd pihenhetek, és semmittevésből meg beszélgetésből fognak állni napjaim – ami jó lesz nyelvgyakorlásnak is, hiszen szomszédaim közül sokan külföldről kerültek közénk –, úgyis ki akarna most olyasmit olvasni, ami bennem áll? Így is volt jó ideig, s már kezdtem egészen belejönni a ’semmittevésbe’, és – hiába intettek a bölcsebb öregek – szégyenszemre kezdtem elfelejteni a tartalmamat.
Ám szerencsére történt valami, ami kizökkentett az elbutulás folyamatából. Valaki kikért a raktárból! Csodálkoztam nagyon, ugyan kinek lehet szüksége rám, éppen most. Hát képzeljétek, az a tanárjelölt volt, aki magával vitt a háborúba! Hihetetlen volt, de ő is túlélte, és eljött megnézni, megvagyok-e! Ha tudnék sírni, biztosan könnyeztem volna a meghatottságtól; még szerencse, hogy nem tudok, mert szétázhattam volna. Az ember körbeforgatott, megsimogatta a sebesülésemet, s azt mondta, nagyon örül, hogy itthon talált. Megkérte a könyvtárost, hogy ugyan hadd maradhassak néhány napig az olvasóteremben, ő eljönne naponta, s folytatná a jegyzetelést. Megijedtem, mi lesz a hiányzó szavakkal. Akartam, hogy mindent el tudjon olvasni, ezért esténként gyakorlatoztam: elkezdtem előhívni korábbi tudásomat, s fölmondtam magamnak a fejezeteket. Amikor pedig napközben olvasott belőlem, akkor nagyon erősen koncentráltam, hogy kiegészüljenek a mondatok. Nem tudom, igazán sikerült-e, de egyszer sem dobott félre, hogy olvashatatlan vagyok. Amikor elkészült, utoljára megsimogatott, s visszakerültem ismét raktári helyemre.
Ekkor valóban kezdetét vette a hosszas, eseménytelen évek sora, melynek során olyannyira elfeledkeztek rólam, hogy sebesülésemen azóta sem segítettek. Ki tudja, egyáltalán lehet-e? De innentől kezdve – hol csak a magam szórakoztatására és emlékezet-gyakorlatként, hol mások világlátásának szélesítésére – folytattam a bennem lévő tanulmány fölmondását. Időről-időre pedig, az új lakók kedvéért összegyűlünk, s akkor újra elmesélem mindezeket. Hát ez az én történetem.”
– Köszönjük Könyvapó.
– Gyerekek! Ideje nyugovóra térni! Holnap új munka vár, legyetek frissek és kipihentek!
– Könyvapó! Ugye, nekem is fölmondod majd, mi van benned?
– Persze, de most futás aludni! Jó éjszakát mindenkinek!
A Loczka Alajos könyv megrázó története egy szokatlanul hideg augusztusi reggelen kezdődött. Kovács Lajos Ádám érezte, hogy ez a nap örökre megváltoztatja az életét. Egész nap nyugtalan volt, enni sem kívánt, csak ténfergett a műhelyben.
Sötétedéskor nem bírta tovább a tétlen várakozást, elindult valamerre, maga sem tudta, hogy hová. Hajnalig rótta az utcákat, és felejteni próbált.Kovács Lajos Ádám szívét 29 éve gyötörte egy kimondatlan kérdés. Egy kérdés, amit nem volt bátorsága feltenni akkor azon a februári hajnalon.
Nem tud tovább várni, választ kell kapnia, mielőtt teljesen felőrli ez a majd’ három évtizedes történet.
Hirtelen egy fehér fűzfa kerítés előtt találta magát. A kapu nem volt lakatra zárva, kis tétovázás után határozottan benyitott. A kertben egy sötét hajú asszony ült, kezében egy könyvvel. Kovács Lajos Ádám meglátta a címlapot az asszony kezében, és hirtelen azt érezte, hogy elhagyja minden ereje.
– Klára – suttogta – Klára az ég szerelmére!
Meg kellett kapaszkodnia a tornácban.
– Klára, ez a könyv… honnan van?
Az asszony erőltetett nyugalommal a hangjában válaszolt:
– 29 éve, és 13 napja nem láttalak. Nem volt, hogy nap, hogy ne jutott volna eszembe az a februári nap, amikor… – de a férfi felindultan szakította félbe.
– Klára, mi történt ezzel a könyvvel?! –, a férfi magán kívül üvöltött.
– Rám lőtt egy ismeretlen katona 49-ben a könyvtár előtt. – zokogott fel a nő. Magamhoz szorítottam a könyvet, és ez mentette meg az életem!
A nő megállíthatatlanul zokogott. Kovács Lajos Ádám leült mellé, átkarolta a vállát, és vigasztalóan dünnyögött az asszony fülébe:
– Vigyázni kell a könyvtári könyvre Klára, nem szabad ész nélkül a szívünk elé kapni, amikor ránk lőnek. A könyv sérülékeny.
Akármi is történt Klára, be kell szerezni egy sértetlen példányt, és vissza kell adni a könyvtárba. Ki tudja, hányan akarták ezt a könyvet elolvasni, de nem tudták, hiszen lyukas, meg aztán a kölcsönzési idő is lejárt. Legyen tartásod Klára, vidd vissza a könyveket időben, ez erkölcsi kérdés! A késedelem 20 forint per nap per könyv, ehh… a házad is rámegy, talán a gyárra is jelzálog kerül. Apád, ha megérte volna Klára, bizonyosan elviszi a szívroham!
– Vártam az amnesztiára! – kapta fel az asszony dühösen a könyvet.
– Az amnesztiára?!
A férfi lassan elindult kifelé, és érezte, hogy nem szereti már az asszonyt. A szerelem úgy múlt el belőle, mint a márciusi hó a langyos tavaszi reggelen. Érezte, ahogy egyre könnyebb a szíve, hirtelen felnevetett. Már az a 29 éve kimondatlan kérdést sem érdekelte. Tervei voltak, mint régen, és fütyörészve tért be a legközelebbi könyvtárba.
Apám még húsz éves sem volt, de ment, mert úgy érezte, most tehet valamit a hazáért. Azért a hazáért, melyben kicsinyke remény szikrája gyúlt arra, hogy akkor november elején minden megváltozhat örökre.
Pár napja érkeztek meg az orosz tankok Pécsre, és ő ment, mert „mennie kellett”. Egyetemistaként nem értett a fegyverekhez, de volt néhány napja, arra hogy egy öreg bányásztól megtanulja a puska kezelését. Ott volt november 6-án a Mecsek-kapu előtti kanyarban. Ő biztosította ki a kézigránátokat, melyeket egy katonaviselt munkásember kezébe adogatott, közben mindig számolt háromig, aztán adta a következőt. A munkás célzott és dobott. Nem ismerték egymást, apám sem előtte, sem utána nem látta soha többé, de akkor ott, csak egymásban bízhattak.
Úgy röpködtek a tankok géppuskáinak lövedékei körülöttük, hogy a fejüket sem tudták kidugni a sebtében felállított harckocsi akadály mögül. Aztán egy hatalmas robbanás rázta meg őket, és társaik örömujjongásait hallva mégis kikukucskált.
Az egyik orosz tank lánctalpa hatalmas kerregéssel szaladt le tengelyéről, az égő T34-es-ből kimászó megszálló katonákra erős tűzet zúdítottak az ellenállók. A másik tank lövege ekkor feléjük fordult. Az egyik hivatásos katona apámat a grabancánál fogva valósággal átgurította az út túloldalára. Apám csak egy villanást látott, majd a rázuhanó törmelék elvakította. Fülei éles sípoló hangot hallottak és mintha minden lassított felvétellé dermedt volna körülötte.
A hátán feküdt. Nem hallott semmit, csak egy géppisztoly torkolattűzét látta maga előtt. A társai hátrálva menekültek, közben érezte, hogy valaki a pufajkája gallérjánál fogva ráncigálja az út menti árok felé. Lábaival lökve segítette magát miközben a hátán csúszott, majd belegurult az árokba és hason fekve elájult.
Amikor magához tért egyedül volt. Vérzett a füle és szédelgett. Az úttesten halottakat és szétszórt emberi testrészeket látott. Lassan oldalra fordult, de sem ellenség, sem barát nem volt körülötte. Várt kicsit, majd csúszva-mászva kikászálódott az árokból. Nem mozdult semmi. Leporolta magát és gyors léptekkel elindult a Mecsek felé. Halkan dúdolgatott, hogy hallja-e a saját hangját. Tudta, hogy sietnie kell, mert a Dömörkapunál gyülekeznek szétvert társai.
Az erdőben többekkel is találkozott, sokuknak át volt lőve a karjuk, lábuk és sok más sebből is véreztek. Rettenetes piszkosak voltak mindannyian. Fogcsikorgatva, de mentek kiszemelt céljuk felé. Kis idő múlva egy fiatal suhanc odasodródott hozzá és ujjongva mondta apámnak, hogy egy orosz őrnagyot sikerült lekaszálniuk, aki az égő parancsnoki tankból mászott elő. Később elterjedt a híre, hogy bizony Kornyuzsin parancsnokot lőtték ott szitává a Mecsek-kapunál. Ezt az oroszok tagadták, de tény, hogy azután a rettenetes nap után már csak Bojcov gárdaezredes parancsai voltak érvényben az oroszoknál.
Apám és harcostársai napokig bujkáltak a Mecsekben, Horváth Géza doktor, a „Gazda” vigyázott rájuk. Felerősödtek kicsit és merész terveket szőttek, de aztán menniük kellett, mert magyar kollaboránsok segítettek az oroszoknak felszámolni az ellenálló csoportokat, ezért félő volt, hogy előbb utóbb rájuk találnak.
November 12-én Vágotpusztán az Ottó-szakaszhoz sorozták apámat, aki főleg a lőszerek cipelésében vett részt. Addigra már csak pár százan maradtak az első napok több ezres létszámához képest. Sokan elestek, de még többen „leléptek”. A pécsváradi rendőrkapitányságot november 14-én támadták meg Málics Ottó vezetésével. Apám utolsó harcos napja ez a nap volt. Ottó bácsit a szeme előtt lőtték fejbe. Azt sem tudta sohasem elfelejteni, hogy egy nálánál alig idősebb rendőrfiút, az ő szabadságharcos társai hogyan koncoltak fel, miután az már megadta magát.
Talán akkor tört el valami apámban. Sok halált látott addigra, de ekkor értette meg végképp, hogy nem nyerhetnek. Ilyen áron nem is lenne értelme.
Nem kellett harcolnia többé. Napokig őt küldték be a városba, hogy gyógyszert és élelmiszert vigyen a felkelők táborába. Mivel fiatal volt, talán rá kevésbé gyanakodhattak volna az oroszok. Úgy gondolták az öregek, hogy a simulékony kölyökképe egyben a védelme is.
Apám később sokszor mesélte, hogy a nyílt utcán járőröztek a karhatalmisták és igazoltattak mindenkit, akik az útjukba kerültek. Egyik este látta, hogy egy idősebb embert a falhoz állítottak motozásra, majd az egyik magyar tiszt minden szó nélkül tarkón lőtte. Jeges rémület szorította ökölbe apám szívét, de rezzenéstelen arccal próbált tovább menni, amikor hallotta, hogy hátulról őt szólítják röhögve.
Próbált úgy tenni, mint aki nem hallja, komótosan lépdelt a sarok felé a motyóját a hasához szorítva. Aztán ordibálást hallott és ő a sarkon befordulva szétszórta terhét és futásnak eredt. A torkában dobogott a szíve, homlokán kidagadtak az erek és a félelemtől alig kapott levegőt.
Pisztoly-lövéseket hallott a háta mögül, majd egy tank által félig lerombolt házon keresztül futva egy könyvespolcokkal elbarikádozott terembe mászott az egyik megrogyott fal mellett. Lekuporodott az egyik állványzat mögé bújva.
Hallotta a katonacsizmák kopogását és a részeg káromkodást, ahogy keresték. Apám behunyta a szemét és várta a halált. Nem mozdult, szoborrá merevedve várt, majd hallotta, ahogyan az ÁVO-sok szitkozódva mérgükben lövöldözni kezdtek a teremben.
Az egyik lövedék a kuporgó apám feje fölött ferdén fúródott a falba, de ő nem mozdult, csak a szemei mozdultak. Egész éjjel ott maradt saját magába roskadva, aztán a fáradtságtól és a gyengeségtől elaludt.
Reggelre teljesen elgémberedve, átfagyva lassan kezdett magához térni. Óvatosan kikémlelt a könyvek közül, aztán hosszú hallgatódzás után kikászálódott. Nem ment haza többé, azon nyomban elindult a határ felé és meg sem állt Amerikáig.
Sok évvel később, amikor már felnőttként megérthettem, hogy apám mit élt át utolsó napjaiban Magyarországon, akkor mindig mondta nekem, hogy azon az éjjelen az a golyó mutatta meg neki a jövőt és akkor jött rá, hogy a „jel” Amerika felé tereli.
Nem érezte magát hősnek, csak tette a dolgát. Egy átlagos apa volt, aki küzdött élete végéig „az idegenben”. Itthon nem mert mártír lenni, ezért elment, még akkor, mielőtt bezárult volna minden lehetőség. Tisztességgel nevelt fel és emberségre tanított bennünket. Ő nem békélt meg magával sohasem, de mi éreztük, hogy soha sem volt miért szégyenkeznie.
Három hónapja temettük el. Kint. Nem akart Magyar földben nyugodni. Mindig azt mondta, nem nyugodhatna, hiszen elment, amikor sokan az ismerősei közül harcoltak és elhulltak mind egy szálig. Lehet, hogy nem volt hős, de ember maradt mindörökre.
Én most hazajöttem, mert jönnöm kellett. Két hónapig kutattam, végül megtaláltam a könyvet, aminek az életemet köszönhetem. Most már biztosan tudom, hogy apámnak nem kellett szégyenkeznie, egyszerűen csak élni akart.
Lassan hazamegyek, megbékéltem. Nincs már dolgom itt, amiért maradjak…
Sablon: Silver is the New Black. Blog at WordPress.com.
