PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont (Esemény Blog)

2011. szeptember 19.

Sindelka, Marek: Hiba. Európa, Budapest, 2011, 251 oldal

Filed under: Könyvajánló — ambrusa @ 10:54

Sindelka, Marek: Hiba. Európa, Budapest, 2011, 251 oldal

Marek Sindelka huszonegy éves volt, amikor a cseh olvasók kézbe foghatták első verseskötetét, a Hiba című kisregényével pedig három év múlva, 2008-ban ismerkedhettek meg. A Hiba krimiszerűen kalandos története alatt végigjárunk egy-egy öntudatra ébredéssel (sőt sejtelmesen még előbbre is megy az elbeszélői emlékezet) kezdődő, szerelmi szállal ugyancsak körbefont hétköznapian szép bonyodalmat, amely mindannyiunk számára ismerős részleteket bont ki.

Ezek a szálak aztán, ahogy egy jól felépített regényben, mint az életben, találkoznak is, a klasszikusnak mondható három szál pedig úgy fonódik össze, ahogy azt itt két férfi figura éli meg elbeszélőként. Közben mi is rohanunk a világot körbeutazó, aztán menekülő alakokkal, tudjuk, a vég felé. Különös, de a regény nem tűnteti fel túlzottan fájdalmasnak a halált, inkább drámai, semmint rettenetes, mégpedig azért, mert az egymással való kapcsolatokban van valami életen, halálon is túlérő erő: magasztosán hangzik, ha kimondom, örök összetartozás – a regény mindezt csak lebegteti, mert inkább titkokat hordoz, és mérsékelten érzelmes.

Marek Sindelka annak ellenére, hogy írónak mondja magát, a regényébe is beleoltott verses részleteket. Ezek a lírai szakaszok sajátos módon, tényleg szervesen válnak a mű részévé, úgy narrálják a regény szövedékes történeteit, mint ahogy a cselekményben megjelenő japán művészet-, és hagyományos világszemléletből ismerős: indirekt módon, képekkel gazdagon és szabad intuícióval. S mindebből valami érdekesen új dolog lesz, olyasmi, mint az állítólag keleten kitalált máig csodálatos kertészeti trouvaille: ha egy almafát ügyesen beoltanak egy körtevesszővel, akkor azon a fán később alma és körte is terem.

A fiatal író gyümölcsözően gazdag motívumvilágot mozgat a történetével, amelynek részei többszörösen összekapaszkodnak a valósággal. A könyv három része finom átfedésekkel, és jó ritmusú váltásokkal ugyanazt a történetet bontja ki. Rendkívül szórakoztató, ahogy a regényben folyton változik az időtagolás, és mozog az elbeszélői pozíció is, így ettől olyan érzése van az embernek, mintha máshol lenne és máskor, miközben lépten-nyomon bizonyosságot kap, hogy itt van és most. Az íróból előhívott költő három helyzetet ír le sűrítve is egy-egy dalban – a lírai részletek olyan meglepően bukkannak elő, mint a bimbók, és valóban ígérnek, rejtenek, várakozást keltenek. A regény fő figuráinak, Andrejnak és Kristófnak története mellett megjelenik Nina, akinek mindkét férfi alakítja az életét. A szereplők nevei persze nem ötletszerűek: amire megismerjük őket, már köréjük gondoltuk Szent András és Szent Kristóf alakját, jelentős mitológiai hozadékkal.

Persze felesleges lenne analitikus teljességre törekedni és sorolni, mi mindenből eredeztette Marek Sindelka a történetet, mert a kombinációi a legizgalmasabbak. Figyelemre méltó írói alapossága és magával ragadó, szárnyaló érdeklődése miatt kerül közel az olvasóhoz, aki eleinte ügyesnek gondolja a növényvilágot elgondolkodtató filozófiai mintának feltűntető szálakat. Már a regény elején olyan növénytani érdekességbe keveredik az ember, amiről sokáig azt hiszi, hogy ügyes írói fogásokkal felépített mítoszteremtést követ, és valami reálistól éppen elhajló mesébe sétál bele. S lássunk csodát, a kaukázusi medvetalpat, mint a kipusztíthatatlan, minden más növényi, sőt élő kultúrát lassan kiszorító, akár hét méter magasra is megnövő gazt nem az írói fantázia, netán egy alaposan felépített szakábránd hívta életre, hanem a korabeli (még ugyancsak kevés eszközzel és tudással dolgozó) géntechnológia, illetve aztán a csudálatra méltó erőteljesen életképes növényre való vágy. így, aztán amikor áttelepítették egy másik helyre, ott szinte ökológiai robbanást generált.

A regényben mindeközben haladunk az emberi történettel is, beleszőve a helyenként valószerűtlen valóságot. És hogy az írói huncutság aztán milyen formát ölt, azt nem árulom el, de megvan a szerethető olvasói élmény, amikor az ember néhány oldalra legalább elveszíti a talajt, a realitást. Aztán először csak egy kicsi bizsergés szalad át a fejből a testbe, hogy mindjárt összeér a külső valóság a belső valósággal, a világ az íróval, és a végére már alig tudjuk, mi van kint, és mi van bent. Sőt addigra már azzal is tisztában vagyunk, hogy a benti valóság nem különül el a kintitől, és a világ alakítja a történeteinket, ugyanakkor – bármilyen merész gondolat is ez – a történeteink is formálják a világot. Ami pedig minden olvasót mozgásban tart, ebben a regényben is megvan: amikor az írói képzeletre felfut a valóság, és az egy történetként kihajt, akkor az olvasó azon a hajtáson feljebb tud menni, és onnan nézve éppen magára láthat.

A regény végzetességébe pedig kicsit belefeledkezve olyan bölcsességekre jut az ember –legalább gondolatban – amivel meg lehet érteni újra, hogy hol vagyunk, hogyan kell örülni a legkisebb szerencsénknek is, különösen ahhoz képest, ahova tartunk.

Kölcsönzési információ: OPAC
(Forrás: Könyvjelző. VII. évf., 6. szám, 2011. június, 54. o./ Proics Lilla

Advertisements

Hozzászólás »

Még nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URI

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

%d blogger ezt kedveli: