PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont (Esemény Blog)

2012. március 7.

Várnai-Vígh Adrienn E.: Könyvapó iskolája (Ti írtátok – Ha a könyvek mesélni tudnának…)

Filed under: Kaleidoszkóp — ambrusa @ 13:40


     „Már a hetedik évemben jártam; nem mondom, hogy akkor még szép voltam, de a kor még nem látszott rajtam, s a sok használat sem koptatott el. Pedig hát milyen alapos tanulmány rejlik bennem! A tanár urat sajnos személyesen nem ismertem, de ebből az írásából minden egyes szót ki tudok pótolni ott is, ahol hiányzik.

     Egy fiatal tanárjelölt kölcsönzött ki tanulmányozásra. Magam sem gondoltam volna, hogy oly hosszú ideig leszek nála, s ezalatt mily hányattatások várnak rám.

     Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott fekszem egy zsákban sok egyéb holmi társaságában. Volt ott eszcájg, ruhanemű, szappan, borotva, miegymás. Mentünk a háborúba, s így utaztam hónapokig. A gazdámra nem panaszkodhatok: sokat lapozgatott, meg jegyzetelt belőlem, de vigyázott is rám. Aztán egyszer, egy nagy villanás után – kicsit meg is szédültem – a sárban találtam magam egyedül, s hasogatott a gerincem.

     Hja, így van ez. Az embert elvitték a kórházba, engem meg otthagytak, sőt még odébb is rúgtak. Nem volt elég, hogy súlyosan megsebesültem, aztán zuhantam egy nagyot, még meg is rugdostak.

     Szóval ott hevertem a félig szikkadt sárban sebesülten; esteledett, majd leszállt az éj. Aztán meg is virradt; na, annyira rosszul azért nem voltam, hogy ne legyek öntudatomnál, de mégiscsak megviselt, hogy szétszakadt a gerincem, s egy lyuk tátongott bennem. Abban reménykedtem, hogy a gazdám már kijegyzetelt minden fontosat, s számára nem lesz hiány, ami olvashatatlanná vált. A ’gazdám’! Hát igen. Reménykedtem abban, hogy még viszontlátom.

     Napokig feküdtem ott – nem is tudom hány napig; az volt a szerencsém, hogy nem esett több eső. Aztán gyerekek jöttek arra. Hogy mit kerestek ott! Először mérges is lettem rájuk, s kiabáltam volna, hogy azonnal hordjátok el magatokat – de rájöttem, hogy úgysem értenék. Csak fohászkodtam, hogy baleset ne érje őket. Aztán éppen felém jöttek, s egyikük megbotlott bennem. Már éppen rúgott volna odébb, amikor egy másik megállította, s lehajolt értem! Hah! Igyekeztem minden tépázottságom ellenére bizalomgerjesztőnek mutatkozni, csakhogy magával vigyen! Korábban nem nagyon találkoztam gyerekekkel, csak azt tudtam róluk, ami bennem volt írva. Féltem, vajon értékesnek tart-e annyira, hogy megtartson. És nemhiába reménykedtem!

     Amikor megérkeztünk új gazdám otthonába, elámultam a könyvek sokaságán. Valami tudósféle volt a házigazda. Először körbeforgatott, lapozgatott, s mikor úgy ítélte, hogy értékes a tartalmam, a kemencepadkára tett átmelegedni, megszáradni. Milyen figyelmes volt! Másnap szépen leporolgatott, megtörölgetett. Sajnos a gerincemen és a szakadáson nem tudott segíteni, de már így is sokkal jobb lett a kedélyem. Szerettem volna elbeszélgetni a többiekkel, de nem állított közéjük. Az íróasztalára fektetett, papírlapok és írószerszámok közé, s még rám is tett egy-két súlyos kötetet. Aztán vagy egy hét múlva magával vitt. Bekocsiztunk valami városba, s ott elvitt egy nagy épületbe.

Várnai-Vígh Adrienn E.: Könyvapó iskolája

     Ez az! Ez a nekem való hely! Reméltem, hogy itt maradhatok. A könyvtárőr tanácstalanul forgatott – nem az övéké vagyok. El kell juttatni a jogos tulajdonosnak, csak hát ebben a háborús időben ez meglehetősen bizonytalan. Jó, hát hagyjon ott egyelőre, aztán majd lesz valami. Elbúsultam. Betettek valami félreeső szobába, ahol már gyülekeztek hasonló sorsú társaim. Na, azért az volt ám a csuda, amiket azok meséltek! Mindenki sorra került és el kellett mesélnie a maga történetét. Hát ezekből újabb könyvet lehetne írni! Szóval jól éreztem magam. Vajh’ megvannak-e még a bajtársak?

     Sok hosszú nap és éjszaka múlt el, hol vidáman, hol szomorúan. Aztán egyszer ládákba zsúfoltak bennünket, s föltettek ismét egy szekérre. Hosszú össze- és bezártság vette kezdetét, sajnos sokszor csúnya veszekedések is voltak a jobb helyekért. Egyszer csak elkezdtünk fogyni: itt-ott kipakoltak néhányunkat, s ők nem is kerültek vissza. Találgattuk, vajon ez az út azt jelenti-e, hogy hazajutunk végre. Aztán megtudtam. Eljött a nap, hogy engem is kiraktak. Nagyon izgatott voltam. S végre! Megpillantottam régi lakhelyemet! Lakói mintha megfogyatkoztak volna: talán többen is úgy jártak, mint én, csak nem voltak olyan szerencsések, hogy hazajuthassanak.

     A könyvtár dolgozói örültek, hogy megkerültem, de a sebesülésemmel sajnos nem értek rá foglalkozni. Először még a helyemre sem tettek, így azt sem tudtam, hajdani szomszédaim átvészelték-e ezeket az időket; közeli szomszédaim mind öregebbek voltak nálam – az egyik közvetlen szomszédom például 33 évvel, de a kettővel mellettem álló 57-tel, szóval ő már akkor is könyvapó volt, mikor én idekerültem. Csak beállítottak tehát egy polcra, más várakozók közé. Hosszú hónapok teltek el, mire egyáltalán valaki foglalkozott velünk. Most is történteink mesélgetésével ütöttük el az időt. Aztán végre elérkezett az ideje, s a helyemre kerültem, régi szomszédaim közé; örültünk egymásnak, s főleg nekem volt sok mesélnivalóm. Úgy gondoltam, most majd pihenhetek, és semmittevésből meg beszélgetésből fognak állni napjaim – ami jó lesz nyelvgyakorlásnak is, hiszen szomszédaim közül sokan külföldről kerültek közénk –, úgyis ki akarna most olyasmit olvasni, ami bennem áll? Így is volt jó ideig, s már kezdtem egészen belejönni a ’semmittevésbe’, és – hiába intettek a bölcsebb öregek – szégyenszemre kezdtem elfelejteni a tartalmamat.

     Ám szerencsére történt valami, ami kizökkentett az elbutulás folyamatából. Valaki kikért a raktárból! Csodálkoztam nagyon, ugyan kinek lehet szüksége rám, éppen most. Hát képzeljétek, az a tanárjelölt volt, aki magával vitt a háborúba! Hihetetlen volt, de ő is túlélte, és eljött megnézni, megvagyok-e! Ha tudnék sírni, biztosan könnyeztem volna a meghatottságtól; még szerencse, hogy nem tudok, mert szétázhattam volna. Az ember körbeforgatott, megsimogatta a sebesülésemet, s azt mondta, nagyon örül, hogy itthon talált. Megkérte a könyvtárost, hogy ugyan hadd maradhassak néhány napig az olvasóteremben, ő eljönne naponta, s folytatná a jegyzetelést. Megijedtem, mi lesz a hiányzó szavakkal. Akartam, hogy mindent el tudjon olvasni, ezért esténként gyakorlatoztam: elkezdtem előhívni korábbi tudásomat, s fölmondtam magamnak a fejezeteket. Amikor pedig napközben olvasott belőlem, akkor nagyon erősen koncentráltam, hogy kiegészüljenek a mondatok. Nem tudom, igazán sikerült-e, de egyszer sem dobott félre, hogy olvashatatlan vagyok. Amikor elkészült, utoljára megsimogatott, s visszakerültem ismét raktári helyemre.

     Ekkor valóban kezdetét vette a hosszas, eseménytelen évek sora, melynek során olyannyira elfeledkeztek rólam, hogy sebesülésemen azóta sem segítettek. Ki tudja, egyáltalán lehet-e? De innentől kezdve – hol csak a magam szórakoztatására és emlékezet-gyakorlatként, hol mások világlátásának szélesítésére – folytattam a bennem lévő tanulmány fölmondását. Időről-időre pedig, az új lakók kedvéért összegyűlünk, s akkor újra elmesélem mindezeket. Hát ez az én történetem.”

     – Köszönjük Könyvapó.

     – Gyerekek! Ideje nyugovóra térni! Holnap új munka vár, legyetek frissek és kipihentek!

     – Könyvapó! Ugye, nekem is fölmondod majd, mi van benned?

     – Persze, de most futás aludni! Jó éjszakát mindenkinek!

(Forrás: Lib.Pte.hu)

Advertisements

Hozzászólás »

Még nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URI

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

%d blogger ezt kedveli: